2011. február
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 9. Ono no Komacsi
花の色は移りにけりないたづらにわが身世にふるながめせし間に 小野小町
Hana no iro va / ucurini keri na / itadzurani / vagami jo ni furu / nagame szesi ma ni
Virágom színe
teljesen kifakult már
Észre se vettem
noha megesett ez-az
csak bámultam az esőt
(Ono no Komacsi)
Éneklünk a természetről, de közben valami egészen másról szól a dal: a kora középkori japán költészetben is közkedvelt módszer volt ez a "kétrétegű" verselés.
A hosszú tavaszi esőt bámulva megállapítom, hogy kifakult a virág - s mire észrevettem magam, a fiatalságom is a múlté már.
Az előző bejegyzésben említett szójátékok (kakekotoba) jelenléte teszi izgalmassá a művet: "nagame" (1. hosszú esőzés 2. bámulni, szemlélni), "furu" (1. eső esik 2. idő eltelik).
A virág persze cseresznyevirág. A szakura szépségének az is elengedhetetlen része, hogy csak rövid ideig tart. Idén ráadásul az esőnek köszönhetően a színe is kifakult, még fájdalmasabban lerövidítve az időt, amíg gyönyörködhetünk benne. Mivel is telt az ifjúságom?
A Kokinsú második kötetéből (Tavasz II, 113.) való.
Ono no Komacsi (?-?, 9.sz. közepe) a Heian-kor egyik legjelentősebb költőnője, híres volt szépségéről is. Ninmjó és Montoku császároknál szolgált udvarhölgyként.
A legenda szerint annyira szép volt, hogy nem akarta alább adni a császárnéségnél, és addig-addig utasítgatta vissza a kérőket, míg hozzáment egy vadászhoz. Gyerekük is lett, de férjével egyetemben hamar meghalt, Komacsi pedig koldusként végezte. Ezen kívül is rengeteg legenda kapcsolódik hozzá.
Valódi neve nem ismert. A Komacsi eredetileg nem tulajdonnév, hanem egy udvarhölgy-elnevezés.
Versei elvileg a Komacsi Sú-ban (Komacsi Gyűjtemény) találhatóak, de csak a Kokinsúban és Goszensúban szereplő huszonegy mű biztosan az övé.
A Heian-kor hat, illetve harminchat költőóriása közé egyaránt beleszámolják. A hat költőóriás egyetlen női tagja.
Hjakunin issu -Száz költő száz verse 8. Kiszen
わが庵は都のたつみしかぞ住む世をうぢ山と人はいふなり 喜撰法師
vaga io va / mijako no tacumi / sika zo szumu / jo o udzsijama to / hito va iu nari
Kis kalyibámban
Várostól délnyugatra
Éldegélek én.
Világuntak hegyének
Nevezik az emberek
(Kiszen)
Mondani sem kell, hogy a Város a fővárost, Kiotót jelöli.
A legtöbbször nagyon derűs költeményként értelmezik, azaz, hogy a szerző nyugodtan, szabadon éli az életét, míg a kívülállók azt hiszik, komoran, világundorral telve vonult vissza.
A mű a Kokinsú 18. kötetében (983.) szerepel, mint ismeretlen témájú költemény.
Jelen esetben a megértésnél jobban csak a fordítást nehezíti a vakák egyik tipikus eleme, a kakekotoba. Talán nevezhetjük szójátéknak. Magyar példával élve olyasmi, mintha a vár szót egyszeri előfordulással mind igei, mind főnévi jelentésével egyaránt felhasználnák a költeményben, megspékelve mondjuk azzal, hogy az előtte álló szó vége "lek".
Alaphangon két ilyen kakekotoba van a műben: a "szumu", amely 1. lakni 2. tiszta, nyugodt (lélekkel) jelentéssel, illetve az "u", amely 1. az Udzsi-hegy eleje 2. depressziós, életunt, nyomasztó jelentéssel bír ebben a szövegkörnyezetben.
Ha még tovább akarjuk boncolni a kifejezéseket, belemagyarázhatjuk a szarvas (sika), nyúl (u), sárkány (tacu), kígyó (mi) állatok jelenlétét is. Mások szerint viszont ettől túlzottan kifacsart lesz az értelmezés, és emiatt a vers jelentősen veszít eleganciájából.
Fontos azonban, hogy főként e mű hatására a későbbiekben az Udzsi-hegyből ún. utamakura lesz (="dal-párna", nem összetévesztendő a párna-szóval. Konkrét jelentéstöbbletű helynév. Versben előfordulva a kellő műveltséggel rendelkező olvasó korábbi költeményekre asszociál, így az adott vaka hatalmas többlettartalommal bővül).
A Gendzsi regényében Hacsi no Mija (aki Nyolcadik Herceg néven szerepel az E.G. Seidensticker angol fordításából készült Gy. Horváth László-féle Gendzsi szerelmei harmadik kötetében) is világundora miatt költözik az Udzsi-hegyre.
Kiszen (?-?, 9.sz.) Az Udzsi-hegyen (mai neve Kiszen-hegy) visszavonulva élt szerzetes - tulajdonképpen összesen ennyit tudni róla. Bizonyosan saját műve ezen az egyen kívül nem maradt fenn, de őt is beleszámolják a korai Heian-kor hat költőóriása (Rokkaszen) közé.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 7. Abe no Nakamaro
天の原ふりさけ見れば春日なる三笠の山に出でし月かも 安倍仲麿
A tágas égre
felpillantván mit látok:
a kaszugai
Mikasza-hegynél régen
ugyanez a Hold jött fel
(Abe no Nakamaro)
Nakamaro Kínából hazaindulván emlékszik vissza a sok évvel azelőtti Holdra. A Tang-Kínába küldöttek a Mikasza-hegyen imádkoztak a szerencsés útért indulás előtt.
Kaszuga a mai Nara város területén van, a Mikasza-hegyen található a Kaszuga-szentély.
A vers második felének a fordítása például így is hangozhatna:
egyazon Holdat
mint rég a kaszugai
Mikasza-hegy ormánál
Ám amennyire lehet, igyekszem a gondolatok eredeti sorrendjét megtartani. Ha előre hoznám a "csattanót", a maradék két sor már csak puszta töltelék lenne.
A Kokinsú kilencedik kötetében (Utazás, 406.) található. Ott magyarázat (kotobagaki) is van hozzá: "Kínában, a Holdra feltekinvén írta". Ha minden igaz, Nakamaro a tiszteletére rendezett búcsúünnepségen költötte, ami után végül is nem sikerült hazatérnie.
Abe no Nakamaro (698-770) a Nara-kor közepén élt, és fiatalon (717) elküldték tanulni a Tang-Kínába. Harminc év után egyszer megpróbált hazamenni egy japán küldöttséggel, de viharba keveredett és Vietnamban kötött ki, ahonnan visszament Kínába. Végül ott élte le az életét. A korabeli híres költőkkel, Li Bo-val és Wang Wei-jel is barátságot kötött. Az előbbi verset is írt bánatában, amikor fülébe jutott a pletyka, hogy hazautazás közben Nakamaro vízbe fúlt.
A Soku Súisú-ban (1276) van még egy verse.
A magyar irodalomra tett hatása pedig alant olvasható.
Bardócz Árpád 1920-ban megjelent Japán versek c. művében így szerepel:
Honvágy
- Nakamaro -
Sokszor honvágy fog el
s szemem távolba lát -
látom fehérleni
kis házunk oldalát.
Látok hegyormokat
meg sziklás, zord falat
s virágos réteket
aranyló hold alatt...
Bevezetés a Hjakunin issu-ba :)
Ezt a versgyűjteményt minden japán ismeri, de nem csupán azért, mert az iskolában tanítják. Ez a száz vers egy hagyományosan újévkor játszott kártyajáték alapja, amelyben a költemény egyik fele hallatán kell lecsapni a másik felére, és természetesen az nyer, akinek ez a legtöbbször sikerül. Versenyeket is szoktak rendezni belőle.
Címének szó szerinti fordítása "száz ember - egy vers", azaz egy-egy vers száz költőtől. Ám hasonló című mű a középkortól napjainkig több száz létezett.
A leghíresebb azonban ez, az Ogura Hjakunin issu. Minden jelző nélkül is erre kell gondolni, ha valaki a Száz költő száz verséről beszél.
Az Ogura egy hegy Kiotóban, ahol ama nevezetes nyaraló volt, aminek a falára szánták a válogatást. (Nem túl nagy hegy... 286 méter magas, 51 méterrel magasabb, mint a Gellért-hegy.) Sajnos ez a (beltéri) fal nem maradt fenn.
Az általánosan elfogadott nézet szerint Fudzsivara no Teika* választotta ki a költeményeket. Felmerült még, hogy más válogatta, és Teika csak letisztázta (ez ugye nem mellékes egy országban, ahol ősidők óta nagy súlyt fektettek a kézírásra), vagy más jelölte ki a költőket, akiktől Teika választott egy-egy művet. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy alapvetően Teika válogatta, de később valaki (feltehetőleg a fia, Tameie) még belenyúlt.
A keletkezési idejéről annyit lehet tudni, hogy valamikor 1235 után állították össze (és ragasztották fel egyenként a falra).
A gyűjtemény hatszáz év költeményeit öleli fel, a legkorábbiak a Manjósúból valók, de közvetlen forrása az első tíz császári parancsra készült antológia.
A versek majdnem fele szerelmes költemény, a maradékból pedig feltűnően soknak témája az ősz.
A költemények túlnyomó többsége a Heian-kor klasszikus udvari költészetének képviselője, tehát ezzel az antológiával a kora középkori-középkor eleji japán líráról kapunk átfogó képet. A gyűjtemény elején található hét szerző műve is "udvariasodott", akik valójában (a japán irodalmi periodizáció szerint) ókoriak.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a klasszikus japán irodalom legfontosabb műneme a líra, ezen belül pedig a hetedik század közepe táján megjelenő uta (=dal, más néven vaka=japán dal, ami a kínai verssel szemben keletkezett kifejezés) hosszú időn keresztül központi szerepet kapott. Jelentős helyet foglalt el az udvar társadalmi életében is, mint kommunikációs eszköz (erre még visszatérünk). Érdemes ezért megismerni ezt a különleges világot, mert utána más szemmel fogunk nézni a Gendzsi regényére és a többi klasszikus prózára is.
Fudzsivara no Teika (=Fudzsivara no Szadaie, ugyanannak az írásjelnek más olvasata. Mindkét név használatos a szakirodalomban. 1162-1241)
Költő, tudós, mai szóval élve irodalomkritikus. A japán irodalomtörténet egyik meghatározó alakja.
A száz költő pedig:
1. Tendzsi császár
2. Dzsitó császárnő
3. Kakinomoto no Hitomaro
4. Jamabe no Akahito
5. Szarumaru Tajú
6. Ótomo no Jakamocsi
7. Abe no Nakamaro
8. Kiszen
9. Ono no Komacsi
10. Szemimaru
11. Szangi Takamura (Ono no Takamura)
12. Szódzsó Hendzsó (Josimine no Muneszada)
13. Józei-in
14. Kavara no szadaidzsin (Minamoto no Tóru)
15. Kókó császár
16. Csúnagon Jukihira (Arivara no Jukihira)
17. Arivara no Narihira
18. Fudzsivara no Tosijuki
19. Isze
20. Motojosi herceg
21. Szoszei
22. Funja no Jaszuhide
23. Óe no Csiszato
24. Szugavara no Micsizane
25. Szandzsó no udaidzsin (Fudzsivara no Szadakata)
26. Fudzsivara no Tadahira
27. Fudzsivara no Kaneszuke
28. Minamoto no Munejuki
29. Ósikócsi no Micune
30. Mibu no Tadamine
31. ...
...
*A japán nevek sorrendje ugyanaz, mint a magyarban, elöl a családnév. Az írókat, művészeket gyakran emlegetik az utónevükön, például Szószekiként Nacume Szószekit.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 6. Ótomo no Jakamocsi
かさゝぎの渡せる橋におくしもの白きを見れば夜ぞふけにける 大伴家持
A szarkaszárnyak
segítő égi hídján
lám megült a dér...
Fehérségéből látom,
milyen sűrű már az éj
(Ótomo no Jakamocsi)
A legenda szerint a Vega szővögetett a Tejút partján, az Altair pedig tehénpásztor volt a túlparton. Mindketten szorgalmasan dolgoztak, mígnem az első találkozásukkor egymásba szerettek, és onnantól kezdve nem volt kedvük mással tölteni az időt. Megharagudott erre Vega édesapja, és eltiltotta őket egymástól. Aztán mégis megsajnálta őket, és engedélyezett egy találkát a holdnaptár szerinti hetedik hó hetedikén, ha addig szépen elkészül a lány a szőnivalóval.
El is készült persze, de aztán kiderült, hogy hiába minden, mert nincs híd a Tejúton.
A szarkák siettek a szerelmesek segítségére, és élő hidat készítettek nekik a szárnyaikból.
Ma is úgy járja, hogy ha ezen a napon esik az eső, a szarkák nem dolgoznak, és a párnak még egy évet kell várni a következő találkozóig.
A dolog persze ennél bonyolultabb valamivel, de a költemény megértéséhez elég ennyi. (A nagyobb európai nyelveken bővebb olvasnivaló a Wikipédián tanabata címszó alatt.)
A kommentárok véleménye megoszlik, hogy valóban az égi hídról és a Tejút fehérségéről van-e szó, vagy egy lépcsőről/hídról a császári udvarban. De mindenképpen nyár a télben.
Az udvart gyakran hasonlítják a mennyhez, így mindkét elméletnek van alapja.
Megint mások szerint pedig a Szarka-híd csupán csak egy bevezető kifejezés (dzsokotoba) a híd szóhoz, mint például Kakinomoto no Hitomaro korábban említett művében a fácán farkának leírása a "hosszú" bevezetéséhez. A "csupán" persze megint nem ilyen egyszerű, mert 31 szótagban nem fér el a fölösleges cicoma.
A Sin Kokinsú hatodik kötetéből (tél, 620) való vers, és a Manjósúban nincsen benne - nem is Jakamocsi írta, de azért az egyik fő verseként tartják számon.
Ótomo no Jakamocsi (718 körül - 785) a Manjósúban legtöbb verssel jelen lévő költő, vagy 450 művét válogatták be, sőt részt vett a szerkesztésében is. A Harminchat költőóriás egyike.
