Japán irodalom magyarul

• Blog oldal
• Archívum
• 

Hjakunin Issu - Száz költő száz verse 11. Ono no Takamura

わたの原八十島かけて漕ぎ出でぬと人には告げよ海人の釣舟　　　参議篁
vata no hara / jaszosima kakete / kogiidenu to/ hito ni va cugejo / ama no curibune

A habos tenger
Ezer szigete felé
Kieveztem én
- Vidd meg neki ezt a hírt
Kis halászhajó!
(Ono no Takamura)

Ono no Takamura (802-852) a Heian-kor elején élt tudós, kínai verseket és vakákat egyaránt költött (ez utóbbi nem volt még olyan nagy divat akkoriban). Szaga császár (az 52. császár) kegyeltje, ám amikor 37 évesen elküldték volna a Tang Kínába a követ helyetteseként, indulás előtt galibát okozott, magára haragította a császárt, így száműzték Oki tartományba. Végül két év múlva a következő utáni császár (Ninmjó) visszahívta. Azután szép karriert futott be.
Ebben a gyűjteményben eredetileg Szangi Takamura-ként szerepel, aminek az első tagja a dainagon és a csúnagon után következő magas rangú beosztás, összesen nyolc fő lehetett egyszerre kinevezve.
Hat verse van a Kokinsúban, sok mendemonda kötődik a nevéhez, és valaki később megírta a Takamura regényét is (Takamura monogatari).

A költemény a Kokinsú 9. kötetéből (Utazás, 407.) való.

A verset a Kokinsúban szereplő magyarázat (kotobagaki) szerint akkor küldte egy hátrahagyott szerettének, amikor elindult a száműzetésbe.
Az ószakai Naniva-öbölből kellett indulnia különben, erre máskor még visszatérünk.

A fordításkor az "ezer" mellett döntöttem, de az eredetiben "nyolcvan" (jaszo) áll. Értsd "nagyon sok". A sintóban és a buddhizmusban is fontos szám a nyolc, de a klasszikus japán nyelvben és irodalomban is gyakran találkozunk vele. A nyolcszáz (jao) pl. a jaoja (zöldséges) szóban köszön vissza ma is, és  szinte minden ismeretterjesztő könyv sintó bekezdése azzal kezdődik, hogy Japán a nyolcmillió isten (jao jorozu no kami) országa.
Egyszóval haladó vaka-olvasók nyugodtan behelyettesíthetik a nyolcvanat is, ugyanúgy két szótag ;)

Ha már a fordításnál tartunk: lehetett volna "nekik" is, mert a japánban nem jelölik a többes számot. Egyes értelmezők szerint az összes hátrahagyott ismerősének, rokonának üzen. Ízlés dolga.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 10. Szemimaru

これやこの行くも帰るも別れては知るも知らぬもあふさかの関　　　蝉丸

Ez a bizonyos,
Ahol jönnek és mennek...
- Viszontlátásig -
Barátok, idegenek:
A Találkozás-hágó.
(Szemimaru)

A Goszensú 15.kötetében (Vegyes I., 1089.) szerepel. Ott magyarázat (kotobagaki) is van mellette a keletkezéséről, miszerint "Amikor Találkozás-hágónál (Ószaka no szeki) épített kunyhóban lakott, a járókelőket elnézvén [írta]"
Itt lehetett kelet felé elhagyni Kiotót, és idáig kísérték az utazókat az otthon maradók - tehát az elválás helye is a Találkozás-hágó.
A Találkozás-hágó gyakran szerepel természetesen utazásról szóló költeményekben, de a neve miatt gyakori utamakura* szerelmes versekben.
Sokak szerint az a buddhista nézet tükröződik ebben a műben, hogy semmi sem állandó, és akik találkoztak, azoknak el kell válniuk.

Szemimaru (9.sz. második fele) a Heian-kor hat költőóriásának (Rokkaszen) idején élt, ha élt, bár valószínűleg csak a legendákban.
Ezek szerint Daigo császár vak fia volt, és visszavonult a világtól. Híres biva-lant játékos volt.

*UTAMAKURA: Versben gyakran megénekelt helynév, amihez idővel a szokásjog által meghatározott asszociációk kapcsolódtak. Például az Ószaka no szeki-hez a találkozás, a Tacuta-hegyhez az őszi falevelek, vagy Josino-hoz a cseresznyevirág vagy a hó.
A szó eredetileg a költészetben használatos párnaszavak (makurakotoba), bevezető kifejezések (dzsokotoba), állat-, növény- és helynevek összefoglaló neve volt.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 9. Ono no Komacsi

花の色は移りにけりないたづらにわが身世にふるながめせし間に　　　小野小町
Hana no iro va / ucurini keri na / itadzurani / vagami jo ni furu / nagame szesi ma ni

Virágom színe
teljesen kifakult már
Észre se vettem
noha megesett ez-az
csak bámultam az esőt
(Ono no Komacsi)

Éneklünk a természetről, de közben valami egészen másról szól a dal: a kora középkori japán költészetben is közkedvelt módszer volt ez a "kétrétegű" verselés.
A hosszú tavaszi esőt bámulva megállapítom, hogy kifakult a virág - s mire észrevettem magam, a fiatalságom is a múlté már.
Az előző bejegyzésben említett szójátékok (kakekotoba) jelenléte teszi izgalmassá a művet: "nagame" (1. hosszú esőzés 2. bámulni, szemlélni), "furu" (1. eső esik 2. idő eltelik).
A virág persze cseresznyevirág. A szakura szépségének az is elengedhetetlen része, hogy csak rövid ideig tart. Idén ráadásul az esőnek köszönhetően a színe is kifakult, még fájdalmasabban lerövidítve az időt, amíg gyönyörködhetünk benne. Mivel is telt az ifjúságom?

A Kokinsú második kötetéből (Tavasz II, 113.) való.

Ono no Komacsi (?-?, 9.sz. közepe) a Heian-kor egyik legjelentősebb költőnője, híres volt szépségéről is. Ninmjó és Montoku császároknál szolgált udvarhölgyként.
A legenda szerint annyira szép volt, hogy nem akarta alább adni a császárnéségnél, és addig-addig utasítgatta vissza a kérőket, míg hozzáment egy vadászhoz. Gyerekük is lett, de férjével egyetemben hamar meghalt, Komacsi pedig koldusként végezte. Ezen kívül is rengeteg legenda kapcsolódik hozzá.
Valódi neve nem ismert. A Komacsi eredetileg nem tulajdonnév, hanem egy udvarhölgy-elnevezés.
Versei elvileg a Komacsi Sú-ban (Komacsi Gyűjtemény) találhatóak, de csak a Kokinsúban és Goszensúban szereplő huszonegy mű biztosan az övé.
A Heian-kor hat, illetve harminchat költőóriása közé egyaránt beleszámolják. A hat költőóriás egyetlen női tagja.

Hjakunin issu -Száz költő száz verse 8. Kiszen

わが庵は都のたつみしかぞ住む世をうぢ山と人はいふなり　　　喜撰法師
vaga io va / mijako no tacumi / sika zo szumu / jo o udzsijama to / hito va iu nari

Kis kalyibámban
Várostól délnyugatra
Éldegélek én.
Világuntak hegyének
Nevezik az emberek
(Kiszen)

Mondani sem kell, hogy a Város a fővárost, Kiotót jelöli.
A legtöbbször nagyon derűs költeményként értelmezik, azaz, hogy a szerző nyugodtan, szabadon éli az életét, míg a kívülállók azt hiszik, komoran, világundorral telve vonult vissza.
A mű a Kokinsú 18. kötetében (983.) szerepel, mint ismeretlen témájú költemény.

Jelen esetben a megértésnél jobban csak a fordítást nehezíti a vakák egyik tipikus eleme, a kakekotoba. Talán nevezhetjük szójátéknak. Magyar példával élve olyasmi, mintha a vár szót egyszeri előfordulással mind igei, mind főnévi jelentésével egyaránt felhasználnák a költeményben, megspékelve mondjuk azzal, hogy az előtte álló szó vége "lek".
Alaphangon két ilyen kakekotoba van a műben: a "szumu", amely 1. lakni 2. tiszta, nyugodt (lélekkel) jelentéssel, illetve az "u", amely 1. az Udzsi-hegy eleje 2. depressziós, életunt, nyomasztó jelentéssel bír ebben a szövegkörnyezetben.
Ha még tovább akarjuk boncolni a kifejezéseket, belemagyarázhatjuk a szarvas (sika), nyúl (u), sárkány (tacu), kígyó (mi) állatok jelenlétét is. Mások szerint viszont ettől túlzottan kifacsart lesz az értelmezés, és emiatt a vers jelentősen veszít eleganciájából.
Fontos azonban, hogy főként e mű hatására a későbbiekben az Udzsi-hegyből ún. utamakura lesz (="dal-párna", nem összetévesztendő a párna-szóval. Konkrét jelentéstöbbletű helynév. Versben előfordulva a kellő műveltséggel rendelkező olvasó korábbi költeményekre asszociál, így az adott vaka hatalmas többlettartalommal bővül).

A Gendzsi regényében Hacsi no Mija (aki Nyolcadik Herceg néven szerepel az E.G. Seidensticker angol fordításából készült Gy. Horváth László-féle Gendzsi szerelmei harmadik kötetében) is világundora miatt költözik az Udzsi-hegyre.

Kiszen (?-?, 9.sz.) Az Udzsi-hegyen (mai neve Kiszen-hegy) visszavonulva élt szerzetes - tulajdonképpen összesen ennyit tudni róla. Bizonyosan saját műve ezen az egyen kívül nem maradt fenn, de őt is beleszámolják a korai Heian-kor hat költőóriása (Rokkaszen) közé.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 7. Abe no Nakamaro

天の原ふりさけ見れば春日なる三笠の山に出でし月かも　　　安倍仲麿

A tágas égre
felpillantván mit látok:
a kaszugai
Mikasza-hegynél régen
ugyanez a Hold jött fel
(Abe no Nakamaro)

Nakamaro Kínából hazaindulván emlékszik vissza a sok évvel azelőtti Holdra. A Tang-Kínába küldöttek a Mikasza-hegyen imádkoztak a szerencsés útért indulás előtt.
Kaszuga a mai Nara város területén van, a Mikasza-hegyen található a Kaszuga-szentély.

A vers második felének a fordítása például így is hangozhatna:

egyazon Holdat
mint rég a kaszugai
Mikasza-hegy ormánál

Ám amennyire lehet, igyekszem a gondolatok eredeti sorrendjét megtartani. Ha előre hoznám a "csattanót", a maradék két sor már csak puszta töltelék lenne.

A Kokinsú kilencedik kötetében (Utazás, 406.) található. Ott magyarázat (kotobagaki) is van hozzá: "Kínában, a Holdra feltekinvén írta". Ha  minden igaz, Nakamaro a tiszteletére rendezett búcsúünnepségen költötte, ami után végül is nem sikerült hazatérnie.

Abe no Nakamaro (698-770) a Nara-kor közepén élt, és fiatalon (717) elküldték tanulni a Tang-Kínába. Harminc év után egyszer megpróbált hazamenni egy japán küldöttséggel, de viharba keveredett és Vietnamban kötött ki, ahonnan visszament Kínába. Végül ott élte le az életét. A korabeli híres költőkkel, Li Bo-val és Wang Wei-jel is barátságot kötött. Az előbbi verset is írt bánatában, amikor fülébe jutott a pletyka, hogy hazautazás közben Nakamaro vízbe fúlt.
A Soku Súisú-ban (1276) van még egy verse.

A magyar irodalomra tett hatása pedig alant olvasható.

Bardócz Árpád 1920-ban megjelent Japán versek c. művében így szerepel:

Honvágy
- Nakamaro -

Sokszor honvágy fog el
s szemem távolba lát -
látom fehérleni
kis házunk oldalát.

Látok hegyormokat
meg sziklás, zord falat
s virágos réteket
aranyló hold alatt...

Bevezetés a Hjakunin issu-ba :)

Ezt a versgyűjteményt minden japán  ismeri, de nem csupán azért, mert az iskolában tanítják. Ez a száz vers egy hagyományosan újévkor játszott kártyajáték alapja, amelyben a költemény egyik fele hallatán kell lecsapni a másik felére, és természetesen az nyer, akinek ez a legtöbbször sikerül. Versenyeket is szoktak rendezni belőle.

Címének szó szerinti fordítása "száz ember - egy vers", azaz egy-egy vers száz költőtől.  Ám hasonló című mű a középkortól napjainkig több száz létezett.
A leghíresebb azonban ez, az Ogura Hjakunin issu. Minden jelző nélkül is erre kell gondolni, ha valaki a Száz költő száz verséről beszél.
Az Ogura egy hegy Kiotóban, ahol ama nevezetes nyaraló volt, aminek a falára szánták a válogatást. (Nem túl nagy hegy... 286 méter magas, 51 méterrel magasabb, mint a Gellért-hegy.) Sajnos ez a (beltéri) fal nem maradt fenn.

Az általánosan elfogadott nézet szerint Fudzsivara no Teika* választotta ki a költeményeket. Felmerült még, hogy más válogatta, és Teika csak letisztázta (ez ugye nem mellékes egy országban, ahol ősidők óta nagy súlyt fektettek a kézírásra), vagy más jelölte ki a költőket, akiktől Teika választott egy-egy művet. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy alapvetően Teika válogatta, de később valaki (feltehetőleg a fia, Tameie) még belenyúlt.

A keletkezési idejéről annyit lehet tudni, hogy valamikor 1235 után állították össze (és ragasztották fel egyenként a falra).

A gyűjtemény hatszáz év költeményeit öleli fel, a legkorábbiak a Manjósúból valók, de közvetlen forrása az első tíz császári parancsra készült antológia.
A versek majdnem fele szerelmes költemény, a maradékból pedig feltűnően soknak témája az ősz.
A költemények túlnyomó többsége a Heian-kor klasszikus udvari költészetének képviselője, tehát ezzel az antológiával a kora középkori-középkor eleji japán líráról kapunk átfogó képet. A gyűjtemény elején található hét szerző műve is "udvariasodott", akik valójában (a japán irodalmi periodizáció szerint) ókoriak.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a klasszikus japán irodalom legfontosabb műneme a líra, ezen belül pedig a hetedik század közepe táján megjelenő uta (=dal, más néven vaka=japán dal, ami a kínai verssel szemben keletkezett kifejezés) hosszú időn keresztül központi szerepet kapott. Jelentős helyet foglalt el az udvar társadalmi életében is, mint kommunikációs eszköz (erre még visszatérünk). Érdemes ezért megismerni ezt a különleges világot, mert utána más szemmel fogunk nézni a Gendzsi regényére és a többi klasszikus prózára is.

Fudzsivara no Teika (=Fudzsivara no Szadaie, ugyanannak az írásjelnek más olvasata. Mindkét név használatos a szakirodalomban. 1162-1241)
Költő, tudós, mai szóval élve irodalomkritikus. A japán irodalomtörténet egyik meghatározó alakja.

A száz költő pedig:

1. Tendzsi császár
2. Dzsitó császárnő
3. Kakinomoto no Hitomaro
4. Jamabe no Akahito
5. Szarumaru Tajú
6. Ótomo no Jakamocsi
7. Abe no Nakamaro
8. Kiszen
9. Ono no Komacsi
10. Szemimaru
11. Szangi Takamura (Ono no Takamura)
12. Szódzsó Hendzsó (Josimine no Muneszada)
13. Józei-in
14. Kavara no szadaidzsin (Minamoto no Tóru)
15. Kókó császár
16. Csúnagon Jukihira (Arivara no Jukihira)
17. Arivara no Narihira
18. Fudzsivara no Tosijuki
19. Isze
20. Motojosi herceg
21. Szoszei
22. Funja no Jaszuhide
23. Óe no Csiszato
24. Szugavara no Micsizane
25. Szandzsó no udaidzsin (Fudzsivara no Szadakata)
26. Fudzsivara no Tadahira
27. Fudzsivara no Kaneszuke
28. Minamoto no Munejuki
29. Ósikócsi no Micune
30. Mibu no Tadamine
31. ...
...

*A japán nevek sorrendje ugyanaz, mint a magyarban, elöl a családnév. Az írókat, művészeket gyakran emlegetik az utónevükön, például Szószekiként Nacume Szószekit.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 6. Ótomo no Jakamocsi

かさゝぎの渡せる橋におくしもの白きを見れば夜ぞふけにける　　　　大伴家持

A szarkaszárnyak
segítő égi hídján
lám megült a dér...
Fehérségéből látom,
milyen sűrű már az éj
(Ótomo no Jakamocsi)

A legenda szerint a Vega szővögetett a Tejút partján, az Altair pedig tehénpásztor volt a túlparton. Mindketten szorgalmasan dolgoztak, mígnem az első találkozásukkor egymásba szerettek, és onnantól kezdve nem volt kedvük mással tölteni az időt. Megharagudott erre Vega édesapja, és eltiltotta őket egymástól. Aztán mégis megsajnálta őket, és engedélyezett egy találkát a holdnaptár szerinti hetedik hó hetedikén, ha addig szépen elkészül a lány a szőnivalóval.
El is készült persze, de aztán kiderült, hogy hiába minden, mert nincs híd a Tejúton.
A szarkák siettek a szerelmesek segítségére, és élő hidat készítettek nekik a szárnyaikból.
Ma is úgy járja, hogy ha ezen a napon esik az eső, a szarkák nem dolgoznak, és  a párnak még egy évet kell várni a következő találkozóig.
A dolog persze ennél bonyolultabb valamivel, de a költemény megértéséhez elég ennyi. (A nagyobb európai nyelveken bővebb olvasnivaló a Wikipédián tanabata címszó alatt.)

A kommentárok véleménye megoszlik, hogy valóban az égi hídról és a Tejút fehérségéről van-e szó, vagy egy lépcsőről/hídról a császári udvarban. De mindenképpen nyár a télben.
Az udvart gyakran hasonlítják a mennyhez, így mindkét elméletnek van alapja.
Megint mások szerint pedig a Szarka-híd csupán csak egy bevezető kifejezés (dzsokotoba) a híd szóhoz, mint például Kakinomoto no Hitomaro korábban említett művében a fácán farkának leírása a "hosszú" bevezetéséhez. A "csupán" persze megint nem ilyen egyszerű, mert 31 szótagban nem fér el a fölösleges cicoma.

A Sin Kokinsú hatodik kötetéből (tél, 620) való vers, és a Manjósúban nincsen benne - nem is Jakamocsi írta, de azért az egyik fő verseként tartják számon.

Ótomo no Jakamocsi (718 körül - 785) a Manjósúban legtöbb verssel jelen lévő költő, vagy 450 művét válogatták be, sőt részt vett a szerkesztésében is. A Harminchat költőóriás egyike.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 5. Szarumaru Tajú

奥山に紅葉踏み分け鳴く鹿の声聞く時ぞ秋は悲しき　　　猿丸大夫

Fent a hegyekben
leveleket taposva
bőgő szarvasok
hangja hallatán lesz csak
az ősz tényleg szomorú
(Szarumaru Tajú)

Az eredetiben is nyitott kérdés, hogy a szarvasok gázolnak-e a lehullott falevelekben, vagy maga a szerző, netán mindegyikük :) Azon múlik az értelmezés, hogy a "fent a hegyekben"-t a közvetlenül utána bőgő szarvasokra, vagy a "...hangját hallgatom"-ra vonatkoztatjuk.
Egy lélek sem jár fent a távoli hegyekben - az első egyértelműen emberre utaló nyom a "hallatán".

Az ősz → szomorúság a kínai irodalom hatását tükrözi állítólag... Azért az európai irodalomtól sem idegen, szerintem nem nélkülözhetetlen hozzá az előkép. Mindenesetre a Heian-kori vakákban az ősz a szomorúság évszaka. Akkor keserű aztán igazán, ha meghalljuk a párkereső szarvasok hangját.
Fontos, hogy a japán irodalomban később többször felbukkanó őszi falevél+szarvas párosítás őse ez a vers.
Érdekesség még, hogy a vers keletkezése idején a hagi (kétszínű bokorhere, Lespedeza bicolor) sárguló leveleit értették az őszi levelek alatt, míg később, amikor a Száz költő száz versét összeválogatta Fudzsivara no Teika, a kaede (juhar) vörösen hulló leveleire asszociáltak. Az előbbi még csak az ősz közepe, az utóbbi már késő őszt jelent.

A mű különben már szintén nagyon régen olvasható magyarul, bár kissé nehezen felismerhető :)
Ismét Kosztolányi:

IHARFA
Sarumaru

Hogy bőg a hatalmas
hegységben a szarvas.
Hullatja vörös levelét az iharfa:
mért zajdul a bánatom őszi viharja?

A vers eredeti lelőhelye a Kokinsú (Régi és új dalok gyűjteménye, 905-ben készült el) negyedik kötete (őszi versek 1/215). A Sinszen Manjósú (Manjósú - Új válogatás) is tartalmazza.
Még visszatérek rá, de ennek a Száz költő száz verse gyűjteménynek az az egyik érdekessége, hogy csak csupasz versek vannak benne. Merthogy a régi antológiákban általában tartozott a költeményekhez egy ún. kotobagaki, ami ha nem is cím, inkább előszó, és hozzáfűz valamit a vershez a szerzőséggel illetve a keletkezési körülményekkel kapcsolatban.
Ebben az esetben a Kokinsúban például azt, hogy Anonymus :) És hogy Koreszada hercegnél tartott költői versenyen (utaavasze) íródott, ezek szerint a IX.század végén.

Szarumaru Tajú szintén a Harminchat költőóriás egyike, de előfordulhat, hogy igazából nem is létezett. Ha mégis, akkor a VIII-IX.században, és vándor művész/mutatványos volt. A szaru majmot jelent japánul, egyes elméletek szerint azért kapta ezt a nevet, mert majomarca volt. Legendák kötődnek a nevéhez, sok helyen róla elnevezett szentély is található.
A császári parancsra készült antológiák egyikében sem maradt fenn műve, és egyetlen biztosan tőle származó vers sem ismert. Létezik egy Szarumaru Tajú Sú (Sz.T. Gyűjtemény) c. verseskötet, amelyben csupa olyan mű van, ami más régi antológiákban ismeretlen szerző költeményeként szerepel.
Fudzsivara no Kintó: Válogatás a Harminchatok műveiből (Szandzsúrokunin-szen) c. antológiájában három verset választott Szarumaru Tajútól, ez az egyik. Ő is és Teika is nyilván tisztában volt vele, hogy a Kokinsúban ismeretlen szerző műveként említik, mégis ezen a néven veszik be a gyűjteményeikbe a verset. Ez érdekes probléma, a költő alakja fokozatosan körvonalazódhatott. Gombhoz a kabátot.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 4. Jamabe no Akahito

田子の浦に打ち出でゝ見れば白妙のふじのたかねに雪はふりつゝ　　　山辺赤人

Tago-öbölbe
kimenvén, szemem előtt
a vászonfehér
orma a Fudzsinak, hol
szüntelenül hull a hó
(Jamabe no Akahito)

Jó, ezen a fordításon még gondolkozom :) Ha nem ragaszkodnék a szótagszámhoz, legelsőnek a névelőt venném ki a harmadik sorból.

A szemfülesek lehet, hogy észreveszik, egyszer már ellógtam a "sirotae no" (vászonfehér) kifejezés bővebb magyarázata elől, Dzsitó császárnő művénél.
A "sirotae" a papíreperfa (broussonetia papyrifera) kérgéből készült szőttes. Fehér színe van.
A kifejezés versben leggyakrabban párna-szóként (makurakotoba) használatos, köpönyeg és egyéb ruhadarabok, illetve felhők, hó vagy hullámok jelzőjeként, de itt most kivételesen szó szerinti jelentésével áll (a legtöbb magyarázó szerint).

A kommentárok szerint egyrészt messze van a hegycsúcs, másrészt úgyis eltakarják a hófelhők (merthogy jelenleg is esik ugye), tehát a behavazott hegycsúcsra hulldogáló havat csak elképzeli a költő. (Illetve a Manjósúban szereplő változat valós élményen alapulhat, de ez már íróasztal mellett íródott.)
Ennél érdekesebb, hogy a Heian-kor közepéig szinte közhely volt tengeröblöket és a Fudzsi-hegy csúcsát megénekelni a szerelmes versekben. Később viszont ennek a versnek a hatására a havas Fudzsi tájleírásként lett kedvelt téma.

A vers a Sin Kokinsúból ("Új Régi és új dalok gyűjteménye", 6.kötet, Tél, 675.) való. Az eredetije pedig ennek is a Manjósúban (3.kötet, 318/321.) szerepel, és néhány kifejezésben eltér ettől. (Például nem vászonfehér, hanem tiszta fehér. Mondhatnám hófehér...)

Jamabe no Akahito (?-?, a Nara-kor elején élt), neve középkori olvasat szerint Jamanobeno. Kakinomoto no Hitomaróval együtt őt is a költészet isteneként tisztelték, és szintén a Harminchat költőóriás egyike. A tájleíró költészetben remekelt. A Manjósúban 13 csókája, 37 tankája szerepel. Úgy 46 művét vették be a császári parancsra készült antológiákba, de nála is sok esetben kérdéses a szerzőség.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 3. Kakinomoto no Hitomaro

あし曳きの山鳥の尾のしだり尾のながながし夜をひとりかもねむ　　　柿本人麻呂

Hosszan nyúlik el
a hegyi fácán farka
hosszan akárcsak
a mai éjszaka ha
egyedül kell töltenem
(Kakinomoto no Hitomaro)

A Súisú c. antológiából való. A Manjósúban még anonymusként szerepel a vers (2813.), valószínűleg később társították Hitomaróhoz.

A hosszú éjszakák az ősz jellemzői, így ez egy őszi költemény. Egyes magyarázók szerint ez a vers női szemszögből íródott: a hölgy otthon várja kedvesét, aki vagy jön, vagy nem. (Ezidőtájt a nemes férfiak éjjel látogatták a hölgyeket, és hajnalban távoztak.) A Heian-kor (794-1185) második felétől előfordult ugyan, hogy férfiak női szemszögből írtak verset, de szerintem semmi szükség leszűkíteni a jelentést. A farka különben csak a fácánkakasnak hosszú...
A mű nyitószava az "asibiki no" (régebben zöngétlenül "asihiki no"-nak ejtették) ún. párna-szó (makurakotoba), azaz egy jelző, vagy jelzős szerkezet, amely után meghatározott szavak állhatnak. Ezt a kifejezést például mindig a "hegy" jelentéskörzetébe kapcsolódó szavak követik. A szóval csak egy probléma van fordítástechnikai szempontból: nem lehet tudni, mit jelent.
Ráadásul állítólag a hegyi fácánok nappal együtt vannak, de az éjszakát külön töltik... A vers hatására alakult ki a szokás (szintén állítólag), hogy nászajándékba nem szabad hegyi fácánt küldeni.

Érdekességképpen a vers Kosztolányi-féle változata így hangzik:

ÉJ
Kakimoto no Hitomaro

Hosszú az éj - oly hosszú, mint a fácán
ezüstös, hosszú tolla,
csak bódorog botolva
annak, ki egyedül virraszt az ágyán.

A vakáknak nem szokott címe lenni, ezt feltehetőleg az a fordító adta neki, akinek a művéből Kosztolányi dolgozott.

Bardócz Árpád 1920-as kötetében pedig így szerepel:

Egyedül
- Hitomaro -

Aranyfácán rikolt a fák alatt;
az ablakon beleng a rét szaga.
Magam vagyok: hiába vártalak -
be lassan múlik most az éjszaka!

Kakinomoto no Hitomaro (VII.sz.vége-VIII.sz. eleje) az egyik leghíresebb a Manjósú költői közül, a "Harminchat költőóriás" egyike, a későbbi korokban a költészet egyik isteneként tisztelték. Dzsitó császárnőnek és Tenmu császárnak is szolgált, sok költeménye udvari témájú. Nevéhez fűződik az ún. csóka ("hosszú dal") versforma kiteljesítése. A Manjósúban 18 csókája és 67 tankája ("rövid dal") szerepel, illetve később más császári parancsra készült antológiákba is beválogatták 248 költeményét, de ezekből sok valószínűleg nem a sajátja.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 2. Dzsitó császárnő

春すぎて夏きにけらし白妙の衣ほすてふあまの香具山　　　持統天皇

A tavasz elmúlt
és úgy tűnik, itt a nyár
hisz fehér vászon-
köntösök száradnak már
az égi Kagu-hegyen.
(Dzsitó császárnő)

A holdnaptár szerint az év első három hónapja a tavasz, a második három pedig a nyár.
Az eredeti költemény a Manjósúban (28., szintén Dzsitó császárnő műveként) szerepel, és néhány ponton eltér ettől. A Manjósúban csak egyszerűen bizonyíték a nyárra a száradó köntösök látványa, ám ebben a versben az "úgy tartják"/"azt mondják" szófordulatot használja a köntösökkel kapcsolatban. Tehát precízen szólva a fordítás inkább az eredetihez áll közel, mikor így  is kinézhetne a második fele:
s ilyenkor fehér
ruhákat szárítanak
az égi Kagu-hegyen.
Ám valami fehéret mégiscsak láthat a hegyen, ami a nyarat jelzi, ezért mi maradunk az első változatnál. A régi kommentárok között is volt, amely szerint a köntösök fehér virágokra utalnak. Kérdés persze, hogy a császárnő szemei előtt van-e a hegy, vagy csak elképzeli.
Megszemélyesítve pedig maga a hegy is szárogathatná fehér köntösét akár.

A Kagu-hegy az ún. Három Jamatói Hegy (Jamato Szanzan 大和三山) egyike, az Unebi-hegy és a Miminasi-hegy mellett. A legenda szerint az égből pottyant, szent hegy, állandó jelző mellette az "égi", és gyakran találkozunk vele a versekben. Nem mellékes, hogy ez a három hegy körülöleli Fudzsivara-kjót, az újdonsült fővárost (lásd lejjebb).

Dzsitó császárnő (645-702) a 41. uralkodó. Férje, Tenmu halála után került trónra (686-697), és Fudzsivara-kjóba költöztette a fővárost. Kínai mintára épült, Japán első "igazi" városa.
A vers a Sin Kokinsúból ("Új Régi és új dalok gyűjteménye", 3.kötet, Nyár 175.) való.
A császárnőnek hat verse található a Manjósúban, ebből négy a férje halála felett érzett fájdalmáról szól.

Hjakunin issu - Száz költő száz verse 1. Tendzsi császár

秋の田のかりほの庵の苫をあらみわが衣手はつゆにぬれつゝ　　　天智天皇

Az őszi tarlón
összetákolt lakhelyem
tele van réssel:
köntösöm ujját egyre
csak áztatja a harmat
(Tendzsi császár)

A Heian-kori közmegegyezés szerint a harmattól lucskos ruhaujj igazából "könnyáztatta".
Kérdés, hogy honnan jut eszébe egy császárnak ilyen szituációt megénekelni, próbálták is sokféleképpen magyarázni. Viszont a Manjósú 2174. éneke igen-igen hasonló ehhez, ám Anonymus. Feltételezhető, hogy ez a népdal végül felvette a Heian-kor divatos ritmusát, és még szerzője is akadt.

Tendzsi császár (626-671) a 38. japán császár, nevéhez kötődik a Szoga-család elsöprésével véghezvitt nagy Taika-reform. Uralkodása alatt (668-671) költöztették Ócuba  a fővárost.
Ez a műve a Goszensúban ("Későbbi válogatás", császári parancsra készült antológia, 951) található, híres versei szerepelnek még a Manjósúban (VIII.sz.), azaz a Tízezer levél gyűjteményében, bár kettő kivételével kétséges, hogy valóban ő szerezte-e őket.
A hagyomány szerint a Heian-kor (794-1185) uralkodói az ő leszármazottai voltak, míg a korábbi Nara-kor (710-794) császárai az öccse, Tenmu (a 40. császár) utódai. Feltételezik, hogy iránta való tisztelete jeléül helyezte ezt a költeményt a gyűjtemény elejére Fudzsivara no Teika.