Harminchat költőóriás bejegyzései 
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 9. Ono no Komacsi
花の色は移りにけりないたづらにわが身世にふるながめせし間に 小野小町
Hana no iro va / ucurini keri na / itadzurani / vagami jo ni furu / nagame szesi ma ni
Virágom színe
teljesen kifakult már
Észre se vettem
noha megesett ez-az
csak bámultam az esőt
(Ono no Komacsi)
Éneklünk a természetről, de közben valami egészen másról szól a dal: a kora középkori japán költészetben is közkedvelt módszer volt ez a "kétrétegű" verselés.
A hosszú tavaszi esőt bámulva megállapítom, hogy kifakult a virág - s mire észrevettem magam, a fiatalságom is a múlté már.
Az előző bejegyzésben említett szójátékok (kakekotoba) jelenléte teszi izgalmassá a művet: "nagame" (1. hosszú esőzés 2. bámulni, szemlélni), "furu" (1. eső esik 2. idő eltelik).
A virág persze cseresznyevirág. A szakura szépségének az is elengedhetetlen része, hogy csak rövid ideig tart. Idén ráadásul az esőnek köszönhetően a színe is kifakult, még fájdalmasabban lerövidítve az időt, amíg gyönyörködhetünk benne. Mivel is telt az ifjúságom?
A Kokinsú második kötetéből (Tavasz II, 113.) való.
Ono no Komacsi (?-?, 9.sz. közepe) a Heian-kor egyik legjelentősebb költőnője, híres volt szépségéről is. Ninmjó és Montoku császároknál szolgált udvarhölgyként.
A legenda szerint annyira szép volt, hogy nem akarta alább adni a császárnéségnél, és addig-addig utasítgatta vissza a kérőket, míg hozzáment egy vadászhoz. Gyerekük is lett, de férjével egyetemben hamar meghalt, Komacsi pedig koldusként végezte. Ezen kívül is rengeteg legenda kapcsolódik hozzá.
Valódi neve nem ismert. A Komacsi eredetileg nem tulajdonnév, hanem egy udvarhölgy-elnevezés.
Versei elvileg a Komacsi Sú-ban (Komacsi Gyűjtemény) találhatóak, de csak a Kokinsúban és Goszensúban szereplő huszonegy mű biztosan az övé.
A Heian-kor hat, illetve harminchat költőóriása közé egyaránt beleszámolják. A hat költőóriás egyetlen női tagja.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 6. Ótomo no Jakamocsi
かさゝぎの渡せる橋におくしもの白きを見れば夜ぞふけにける 大伴家持
A szarkaszárnyak
segítő égi hídján
lám megült a dér...
Fehérségéből látom,
milyen sűrű már az éj
(Ótomo no Jakamocsi)
A legenda szerint a Vega szővögetett a Tejút partján, az Altair pedig tehénpásztor volt a túlparton. Mindketten szorgalmasan dolgoztak, mígnem az első találkozásukkor egymásba szerettek, és onnantól kezdve nem volt kedvük mással tölteni az időt. Megharagudott erre Vega édesapja, és eltiltotta őket egymástól. Aztán mégis megsajnálta őket, és engedélyezett egy találkát a holdnaptár szerinti hetedik hó hetedikén, ha addig szépen elkészül a lány a szőnivalóval.
El is készült persze, de aztán kiderült, hogy hiába minden, mert nincs híd a Tejúton.
A szarkák siettek a szerelmesek segítségére, és élő hidat készítettek nekik a szárnyaikból.
Ma is úgy járja, hogy ha ezen a napon esik az eső, a szarkák nem dolgoznak, és a párnak még egy évet kell várni a következő találkozóig.
A dolog persze ennél bonyolultabb valamivel, de a költemény megértéséhez elég ennyi. (A nagyobb európai nyelveken bővebb olvasnivaló a Wikipédián tanabata címszó alatt.)
A kommentárok véleménye megoszlik, hogy valóban az égi hídról és a Tejút fehérségéről van-e szó, vagy egy lépcsőről/hídról a császári udvarban. De mindenképpen nyár a télben.
Az udvart gyakran hasonlítják a mennyhez, így mindkét elméletnek van alapja.
Megint mások szerint pedig a Szarka-híd csupán csak egy bevezető kifejezés (dzsokotoba) a híd szóhoz, mint például Kakinomoto no Hitomaro korábban említett művében a fácán farkának leírása a "hosszú" bevezetéséhez. A "csupán" persze megint nem ilyen egyszerű, mert 31 szótagban nem fér el a fölösleges cicoma.
A Sin Kokinsú hatodik kötetéből (tél, 620) való vers, és a Manjósúban nincsen benne - nem is Jakamocsi írta, de azért az egyik fő verseként tartják számon.
Ótomo no Jakamocsi (718 körül - 785) a Manjósúban legtöbb verssel jelen lévő költő, vagy 450 művét válogatták be, sőt részt vett a szerkesztésében is. A Harminchat költőóriás egyike.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 5. Szarumaru Tajú
奥山に紅葉踏み分け鳴く鹿の声聞く時ぞ秋は悲しき 猿丸大夫
Fent a hegyekben
leveleket taposva
bőgő szarvasok
hangja hallatán lesz csak
az ősz tényleg szomorú
(Szarumaru Tajú)
Az eredetiben is nyitott kérdés, hogy a szarvasok gázolnak-e a lehullott falevelekben, vagy maga a szerző, netán mindegyikük :) Azon múlik az értelmezés, hogy a "fent a hegyekben"-t a közvetlenül utána bőgő szarvasokra, vagy a "...hangját hallgatom"-ra vonatkoztatjuk.
Egy lélek sem jár fent a távoli hegyekben - az első egyértelműen emberre utaló nyom a "hallatán".
Az ősz → szomorúság a kínai irodalom hatását tükrözi állítólag... Azért az európai irodalomtól sem idegen, szerintem nem nélkülözhetetlen hozzá az előkép. Mindenesetre a Heian-kori vakákban az ősz a szomorúság évszaka. Akkor keserű aztán igazán, ha meghalljuk a párkereső szarvasok hangját.
Fontos, hogy a japán irodalomban később többször felbukkanó őszi falevél+szarvas párosítás őse ez a vers.
Érdekesség még, hogy a vers keletkezése idején a hagi (kétszínű bokorhere, Lespedeza bicolor) sárguló leveleit értették az őszi levelek alatt, míg később, amikor a Száz költő száz versét összeválogatta Fudzsivara no Teika, a kaede (juhar) vörösen hulló leveleire asszociáltak. Az előbbi még csak az ősz közepe, az utóbbi már késő őszt jelent.
A mű különben már szintén nagyon régen olvasható magyarul, bár kissé nehezen felismerhető :)
Ismét Kosztolányi:
IHARFA
Sarumaru
Hogy bőg a hatalmas
hegységben a szarvas.
Hullatja vörös levelét az iharfa:
mért zajdul a bánatom őszi viharja?
A vers eredeti lelőhelye a Kokinsú (Régi és új dalok gyűjteménye, 905-ben készült el) negyedik kötete (őszi versek 1/215). A Sinszen Manjósú (Manjósú - Új válogatás) is tartalmazza.
Még visszatérek rá, de ennek a Száz költő száz verse gyűjteménynek az az egyik érdekessége, hogy csak csupasz versek vannak benne. Merthogy a régi antológiákban általában tartozott a költeményekhez egy ún. kotobagaki, ami ha nem is cím, inkább előszó, és hozzáfűz valamit a vershez a szerzőséggel illetve a keletkezési körülményekkel kapcsolatban.
Ebben az esetben a Kokinsúban például azt, hogy Anonymus :) És hogy Koreszada hercegnél tartott költői versenyen (utaavasze) íródott, ezek szerint a IX.század végén.
Szarumaru Tajú szintén a Harminchat költőóriás egyike, de előfordulhat, hogy igazából nem is létezett. Ha mégis, akkor a VIII-IX.században, és vándor művész/mutatványos volt. A szaru majmot jelent japánul, egyes elméletek szerint azért kapta ezt a nevet, mert majomarca volt. Legendák kötődnek a nevéhez, sok helyen róla elnevezett szentély is található.
A császári parancsra készült antológiák egyikében sem maradt fenn műve, és egyetlen biztosan tőle származó vers sem ismert. Létezik egy Szarumaru Tajú Sú (Sz.T. Gyűjtemény) c. verseskötet, amelyben csupa olyan mű van, ami más régi antológiákban ismeretlen szerző költeményeként szerepel.
Fudzsivara no Kintó: Válogatás a Harminchatok műveiből (Szandzsúrokunin-szen) c. antológiájában három verset választott Szarumaru Tajútól, ez az egyik. Ő is és Teika is nyilván tisztában volt vele, hogy a Kokinsúban ismeretlen szerző műveként említik, mégis ezen a néven veszik be a gyűjteményeikbe a verset. Ez érdekes probléma, a költő alakja fokozatosan körvonalazódhatott. Gombhoz a kabátot.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 4. Jamabe no Akahito
田子の浦に打ち出でゝ見れば白妙のふじのたかねに雪はふりつゝ 山辺赤人
Tago-öbölbe
kimenvén, szemem előtt
a vászonfehér
orma a Fudzsinak, hol
szüntelenül hull a hó
(Jamabe no Akahito)
Jó, ezen a fordításon még gondolkozom :) Ha nem ragaszkodnék a szótagszámhoz, legelsőnek a névelőt venném ki a harmadik sorból.
A szemfülesek lehet, hogy észreveszik, egyszer már ellógtam a "sirotae no" (vászonfehér) kifejezés bővebb magyarázata elől, Dzsitó császárnő művénél.
A "sirotae" a papíreperfa (broussonetia papyrifera) kérgéből készült szőttes. Fehér színe van.
A kifejezés versben leggyakrabban párna-szóként (makurakotoba) használatos, köpönyeg és egyéb ruhadarabok, illetve felhők, hó vagy hullámok jelzőjeként, de itt most kivételesen szó szerinti jelentésével áll (a legtöbb magyarázó szerint).
A kommentárok szerint egyrészt messze van a hegycsúcs, másrészt úgyis eltakarják a hófelhők (merthogy jelenleg is esik ugye), tehát a behavazott hegycsúcsra hulldogáló havat csak elképzeli a költő. (Illetve a Manjósúban szereplő változat valós élményen alapulhat, de ez már íróasztal mellett íródott.)
Ennél érdekesebb, hogy a Heian-kor közepéig szinte közhely volt tengeröblöket és a Fudzsi-hegy csúcsát megénekelni a szerelmes versekben. Később viszont ennek a versnek a hatására a havas Fudzsi tájleírásként lett kedvelt téma.
A vers a Sin Kokinsúból ("Új Régi és új dalok gyűjteménye", 6.kötet, Tél, 675.) való. Az eredetije pedig ennek is a Manjósúban (3.kötet, 318/321.) szerepel, és néhány kifejezésben eltér ettől. (Például nem vászonfehér, hanem tiszta fehér. Mondhatnám hófehér...)
Jamabe no Akahito (?-?, a Nara-kor elején élt), neve középkori olvasat szerint Jamanobeno. Kakinomoto no Hitomaróval együtt őt is a költészet isteneként tisztelték, és szintén a Harminchat költőóriás egyike. A tájleíró költészetben remekelt. A Manjósúban 13 csókája, 37 tankája szerepel. Úgy 46 művét vették be a császári parancsra készült antológiákba, de nála is sok esetben kérdéses a szerzőség.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 3. Kakinomoto no Hitomaro
あし曳きの山鳥の尾のしだり尾のながながし夜をひとりかもねむ 柿本人麻呂
Hosszan nyúlik el
a hegyi fácán farka
hosszan akárcsak
a mai éjszaka ha
egyedül kell töltenem
(Kakinomoto no Hitomaro)
A Súisú c. antológiából való. A Manjósúban még anonymusként szerepel a vers (2813.), valószínűleg később társították Hitomaróhoz.
A hosszú éjszakák az ősz jellemzői, így ez egy őszi költemény. Egyes magyarázók szerint ez a vers női szemszögből íródott: a hölgy otthon várja kedvesét, aki vagy jön, vagy nem. (Ezidőtájt a nemes férfiak éjjel látogatták a hölgyeket, és hajnalban távoztak.) A Heian-kor (794-1185) második felétől előfordult ugyan, hogy férfiak női szemszögből írtak verset, de szerintem semmi szükség leszűkíteni a jelentést. A farka különben csak a fácánkakasnak hosszú...
A mű nyitószava az "asibiki no" (régebben zöngétlenül "asihiki no"-nak ejtették) ún. párna-szó (makurakotoba), azaz egy jelző, vagy jelzős szerkezet, amely után meghatározott szavak állhatnak. Ezt a kifejezést például mindig a "hegy" jelentéskörzetébe kapcsolódó szavak követik. A szóval csak egy probléma van fordítástechnikai szempontból: nem lehet tudni, mit jelent.
Ráadásul állítólag a hegyi fácánok nappal együtt vannak, de az éjszakát külön töltik... A vers hatására alakult ki a szokás (szintén állítólag), hogy nászajándékba nem szabad hegyi fácánt küldeni.
Érdekességképpen a vers Kosztolányi-féle változata így hangzik:
ÉJ
Kakimoto no Hitomaro
Hosszú az éj - oly hosszú, mint a fácán
ezüstös, hosszú tolla,
csak bódorog botolva
annak, ki egyedül virraszt az ágyán.
A vakáknak nem szokott címe lenni, ezt feltehetőleg az a fordító adta neki, akinek a művéből Kosztolányi dolgozott.
Bardócz Árpád 1920-as kötetében pedig így szerepel:
Egyedül
- Hitomaro -
Aranyfácán rikolt a fák alatt;
az ablakon beleng a rét szaga.
Magam vagyok: hiába vártalak -
be lassan múlik most az éjszaka!
Kakinomoto no Hitomaro (VII.sz.vége-VIII.sz. eleje) az egyik leghíresebb a Manjósú költői közül, a "Harminchat költőóriás" egyike, a későbbi korokban a költészet egyik isteneként tisztelték. Dzsitó császárnőnek és Tenmu császárnak is szolgált, sok költeménye udvari témájú. Nevéhez fűződik az ún. csóka ("hosszú dal") versforma kiteljesítése. A Manjósúban 18 csókája és 67 tankája ("rövid dal") szerepel, illetve később más császári parancsra készült antológiákba is beválogatták 248 költeményét, de ezekből sok valószínűleg nem a sajátja.
