Kokinsú bejegyzései 
Hjakunin Issu - Száz költő száz verse 11. Ono no Takamura
わたの原八十島かけて漕ぎ出でぬと人には告げよ海人の釣舟 参議篁
vata no hara / jaszosima kakete / kogiidenu to/ hito ni va cugejo / ama no curibune
A habos tenger
Ezer szigete felé
Kieveztem én
- Vidd meg neki ezt a hírt
Kis halászhajó!
(Ono no Takamura)
Ono no Takamura (802-852) a Heian-kor elején élt tudós, kínai verseket és vakákat egyaránt költött (ez utóbbi nem volt még olyan nagy divat akkoriban). Szaga császár (az 52. császár) kegyeltje, ám amikor 37 évesen elküldték volna a Tang Kínába a követ helyetteseként, indulás előtt galibát okozott, magára haragította a császárt, így száműzték Oki tartományba. Végül két év múlva a következő utáni császár (Ninmjó) visszahívta. Azután szép karriert futott be.
Ebben a gyűjteményben eredetileg Szangi Takamura-ként szerepel, aminek az első tagja a dainagon és a csúnagon után következő magas rangú beosztás, összesen nyolc fő lehetett egyszerre kinevezve.
Hat verse van a Kokinsúban, sok mendemonda kötődik a nevéhez, és valaki később megírta a Takamura regényét is (Takamura monogatari).
A költemény a Kokinsú 9. kötetéből (Utazás, 407.) való.
A verset a Kokinsúban szereplő magyarázat (kotobagaki) szerint akkor küldte egy hátrahagyott szerettének, amikor elindult a száműzetésbe.
Az ószakai Naniva-öbölből kellett indulnia különben, erre máskor még visszatérünk.
A fordításkor az "ezer" mellett döntöttem, de az eredetiben "nyolcvan" (jaszo) áll. Értsd "nagyon sok". A sintóban és a buddhizmusban is fontos szám a nyolc, de a klasszikus japán nyelvben és irodalomban is gyakran találkozunk vele. A nyolcszáz (jao) pl. a jaoja (zöldséges) szóban köszön vissza ma is, és szinte minden ismeretterjesztő könyv sintó bekezdése azzal kezdődik, hogy Japán a nyolcmillió isten (jao jorozu no kami) országa.
Egyszóval haladó vaka-olvasók nyugodtan behelyettesíthetik a nyolcvanat is, ugyanúgy két szótag ;)
Ha már a fordításnál tartunk: lehetett volna "nekik" is, mert a japánban nem jelölik a többes számot. Egyes értelmezők szerint az összes hátrahagyott ismerősének, rokonának üzen. Ízlés dolga.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 9. Ono no Komacsi
花の色は移りにけりないたづらにわが身世にふるながめせし間に 小野小町
Hana no iro va / ucurini keri na / itadzurani / vagami jo ni furu / nagame szesi ma ni
Virágom színe
teljesen kifakult már
Észre se vettem
noha megesett ez-az
csak bámultam az esőt
(Ono no Komacsi)
Éneklünk a természetről, de közben valami egészen másról szól a dal: a kora középkori japán költészetben is közkedvelt módszer volt ez a "kétrétegű" verselés.
A hosszú tavaszi esőt bámulva megállapítom, hogy kifakult a virág - s mire észrevettem magam, a fiatalságom is a múlté már.
Az előző bejegyzésben említett szójátékok (kakekotoba) jelenléte teszi izgalmassá a művet: "nagame" (1. hosszú esőzés 2. bámulni, szemlélni), "furu" (1. eső esik 2. idő eltelik).
A virág persze cseresznyevirág. A szakura szépségének az is elengedhetetlen része, hogy csak rövid ideig tart. Idén ráadásul az esőnek köszönhetően a színe is kifakult, még fájdalmasabban lerövidítve az időt, amíg gyönyörködhetünk benne. Mivel is telt az ifjúságom?
A Kokinsú második kötetéből (Tavasz II, 113.) való.
Ono no Komacsi (?-?, 9.sz. közepe) a Heian-kor egyik legjelentősebb költőnője, híres volt szépségéről is. Ninmjó és Montoku császároknál szolgált udvarhölgyként.
A legenda szerint annyira szép volt, hogy nem akarta alább adni a császárnéségnél, és addig-addig utasítgatta vissza a kérőket, míg hozzáment egy vadászhoz. Gyerekük is lett, de férjével egyetemben hamar meghalt, Komacsi pedig koldusként végezte. Ezen kívül is rengeteg legenda kapcsolódik hozzá.
Valódi neve nem ismert. A Komacsi eredetileg nem tulajdonnév, hanem egy udvarhölgy-elnevezés.
Versei elvileg a Komacsi Sú-ban (Komacsi Gyűjtemény) találhatóak, de csak a Kokinsúban és Goszensúban szereplő huszonegy mű biztosan az övé.
A Heian-kor hat, illetve harminchat költőóriása közé egyaránt beleszámolják. A hat költőóriás egyetlen női tagja.
Hjakunin issu -Száz költő száz verse 8. Kiszen
わが庵は都のたつみしかぞ住む世をうぢ山と人はいふなり 喜撰法師
vaga io va / mijako no tacumi / sika zo szumu / jo o udzsijama to / hito va iu nari
Kis kalyibámban
Várostól délnyugatra
Éldegélek én.
Világuntak hegyének
Nevezik az emberek
(Kiszen)
Mondani sem kell, hogy a Város a fővárost, Kiotót jelöli.
A legtöbbször nagyon derűs költeményként értelmezik, azaz, hogy a szerző nyugodtan, szabadon éli az életét, míg a kívülállók azt hiszik, komoran, világundorral telve vonult vissza.
A mű a Kokinsú 18. kötetében (983.) szerepel, mint ismeretlen témájú költemény.
Jelen esetben a megértésnél jobban csak a fordítást nehezíti a vakák egyik tipikus eleme, a kakekotoba. Talán nevezhetjük szójátéknak. Magyar példával élve olyasmi, mintha a vár szót egyszeri előfordulással mind igei, mind főnévi jelentésével egyaránt felhasználnák a költeményben, megspékelve mondjuk azzal, hogy az előtte álló szó vége "lek".
Alaphangon két ilyen kakekotoba van a műben: a "szumu", amely 1. lakni 2. tiszta, nyugodt (lélekkel) jelentéssel, illetve az "u", amely 1. az Udzsi-hegy eleje 2. depressziós, életunt, nyomasztó jelentéssel bír ebben a szövegkörnyezetben.
Ha még tovább akarjuk boncolni a kifejezéseket, belemagyarázhatjuk a szarvas (sika), nyúl (u), sárkány (tacu), kígyó (mi) állatok jelenlétét is. Mások szerint viszont ettől túlzottan kifacsart lesz az értelmezés, és emiatt a vers jelentősen veszít eleganciájából.
Fontos azonban, hogy főként e mű hatására a későbbiekben az Udzsi-hegyből ún. utamakura lesz (="dal-párna", nem összetévesztendő a párna-szóval. Konkrét jelentéstöbbletű helynév. Versben előfordulva a kellő műveltséggel rendelkező olvasó korábbi költeményekre asszociál, így az adott vaka hatalmas többlettartalommal bővül).
A Gendzsi regényében Hacsi no Mija (aki Nyolcadik Herceg néven szerepel az E.G. Seidensticker angol fordításából készült Gy. Horváth László-féle Gendzsi szerelmei harmadik kötetében) is világundora miatt költözik az Udzsi-hegyre.
Kiszen (?-?, 9.sz.) Az Udzsi-hegyen (mai neve Kiszen-hegy) visszavonulva élt szerzetes - tulajdonképpen összesen ennyit tudni róla. Bizonyosan saját műve ezen az egyen kívül nem maradt fenn, de őt is beleszámolják a korai Heian-kor hat költőóriása (Rokkaszen) közé.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 7. Abe no Nakamaro
天の原ふりさけ見れば春日なる三笠の山に出でし月かも 安倍仲麿
A tágas égre
felpillantván mit látok:
a kaszugai
Mikasza-hegynél régen
ugyanez a Hold jött fel
(Abe no Nakamaro)
Nakamaro Kínából hazaindulván emlékszik vissza a sok évvel azelőtti Holdra. A Tang-Kínába küldöttek a Mikasza-hegyen imádkoztak a szerencsés útért indulás előtt.
Kaszuga a mai Nara város területén van, a Mikasza-hegyen található a Kaszuga-szentély.
A vers második felének a fordítása például így is hangozhatna:
egyazon Holdat
mint rég a kaszugai
Mikasza-hegy ormánál
Ám amennyire lehet, igyekszem a gondolatok eredeti sorrendjét megtartani. Ha előre hoznám a "csattanót", a maradék két sor már csak puszta töltelék lenne.
A Kokinsú kilencedik kötetében (Utazás, 406.) található. Ott magyarázat (kotobagaki) is van hozzá: "Kínában, a Holdra feltekinvén írta". Ha minden igaz, Nakamaro a tiszteletére rendezett búcsúünnepségen költötte, ami után végül is nem sikerült hazatérnie.
Abe no Nakamaro (698-770) a Nara-kor közepén élt, és fiatalon (717) elküldték tanulni a Tang-Kínába. Harminc év után egyszer megpróbált hazamenni egy japán küldöttséggel, de viharba keveredett és Vietnamban kötött ki, ahonnan visszament Kínába. Végül ott élte le az életét. A korabeli híres költőkkel, Li Bo-val és Wang Wei-jel is barátságot kötött. Az előbbi verset is írt bánatában, amikor fülébe jutott a pletyka, hogy hazautazás közben Nakamaro vízbe fúlt.
A Soku Súisú-ban (1276) van még egy verse.
A magyar irodalomra tett hatása pedig alant olvasható.
Bardócz Árpád 1920-ban megjelent Japán versek c. művében így szerepel:
Honvágy
- Nakamaro -
Sokszor honvágy fog el
s szemem távolba lát -
látom fehérleni
kis házunk oldalát.
Látok hegyormokat
meg sziklás, zord falat
s virágos réteket
aranyló hold alatt...
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 5. Szarumaru Tajú
奥山に紅葉踏み分け鳴く鹿の声聞く時ぞ秋は悲しき 猿丸大夫
Fent a hegyekben
leveleket taposva
bőgő szarvasok
hangja hallatán lesz csak
az ősz tényleg szomorú
(Szarumaru Tajú)
Az eredetiben is nyitott kérdés, hogy a szarvasok gázolnak-e a lehullott falevelekben, vagy maga a szerző, netán mindegyikük :) Azon múlik az értelmezés, hogy a "fent a hegyekben"-t a közvetlenül utána bőgő szarvasokra, vagy a "...hangját hallgatom"-ra vonatkoztatjuk.
Egy lélek sem jár fent a távoli hegyekben - az első egyértelműen emberre utaló nyom a "hallatán".
Az ősz → szomorúság a kínai irodalom hatását tükrözi állítólag... Azért az európai irodalomtól sem idegen, szerintem nem nélkülözhetetlen hozzá az előkép. Mindenesetre a Heian-kori vakákban az ősz a szomorúság évszaka. Akkor keserű aztán igazán, ha meghalljuk a párkereső szarvasok hangját.
Fontos, hogy a japán irodalomban később többször felbukkanó őszi falevél+szarvas párosítás őse ez a vers.
Érdekesség még, hogy a vers keletkezése idején a hagi (kétszínű bokorhere, Lespedeza bicolor) sárguló leveleit értették az őszi levelek alatt, míg később, amikor a Száz költő száz versét összeválogatta Fudzsivara no Teika, a kaede (juhar) vörösen hulló leveleire asszociáltak. Az előbbi még csak az ősz közepe, az utóbbi már késő őszt jelent.
A mű különben már szintén nagyon régen olvasható magyarul, bár kissé nehezen felismerhető :)
Ismét Kosztolányi:
IHARFA
Sarumaru
Hogy bőg a hatalmas
hegységben a szarvas.
Hullatja vörös levelét az iharfa:
mért zajdul a bánatom őszi viharja?
A vers eredeti lelőhelye a Kokinsú (Régi és új dalok gyűjteménye, 905-ben készült el) negyedik kötete (őszi versek 1/215). A Sinszen Manjósú (Manjósú - Új válogatás) is tartalmazza.
Még visszatérek rá, de ennek a Száz költő száz verse gyűjteménynek az az egyik érdekessége, hogy csak csupasz versek vannak benne. Merthogy a régi antológiákban általában tartozott a költeményekhez egy ún. kotobagaki, ami ha nem is cím, inkább előszó, és hozzáfűz valamit a vershez a szerzőséggel illetve a keletkezési körülményekkel kapcsolatban.
Ebben az esetben a Kokinsúban például azt, hogy Anonymus :) És hogy Koreszada hercegnél tartott költői versenyen (utaavasze) íródott, ezek szerint a IX.század végén.
Szarumaru Tajú szintén a Harminchat költőóriás egyike, de előfordulhat, hogy igazából nem is létezett. Ha mégis, akkor a VIII-IX.században, és vándor művész/mutatványos volt. A szaru majmot jelent japánul, egyes elméletek szerint azért kapta ezt a nevet, mert majomarca volt. Legendák kötődnek a nevéhez, sok helyen róla elnevezett szentély is található.
A császári parancsra készült antológiák egyikében sem maradt fenn műve, és egyetlen biztosan tőle származó vers sem ismert. Létezik egy Szarumaru Tajú Sú (Sz.T. Gyűjtemény) c. verseskötet, amelyben csupa olyan mű van, ami más régi antológiákban ismeretlen szerző költeményeként szerepel.
Fudzsivara no Kintó: Válogatás a Harminchatok műveiből (Szandzsúrokunin-szen) c. antológiájában három verset választott Szarumaru Tajútól, ez az egyik. Ő is és Teika is nyilván tisztában volt vele, hogy a Kokinsúban ismeretlen szerző műveként említik, mégis ezen a néven veszik be a gyűjteményeikbe a verset. Ez érdekes probléma, a költő alakja fokozatosan körvonalazódhatott. Gombhoz a kabátot.
