Sin Kokinsú bejegyzései 
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 6. Ótomo no Jakamocsi
かさゝぎの渡せる橋におくしもの白きを見れば夜ぞふけにける 大伴家持
A szarkaszárnyak
segítő égi hídján
lám megült a dér...
Fehérségéből látom,
milyen sűrű már az éj
(Ótomo no Jakamocsi)
A legenda szerint a Vega szővögetett a Tejút partján, az Altair pedig tehénpásztor volt a túlparton. Mindketten szorgalmasan dolgoztak, mígnem az első találkozásukkor egymásba szerettek, és onnantól kezdve nem volt kedvük mással tölteni az időt. Megharagudott erre Vega édesapja, és eltiltotta őket egymástól. Aztán mégis megsajnálta őket, és engedélyezett egy találkát a holdnaptár szerinti hetedik hó hetedikén, ha addig szépen elkészül a lány a szőnivalóval.
El is készült persze, de aztán kiderült, hogy hiába minden, mert nincs híd a Tejúton.
A szarkák siettek a szerelmesek segítségére, és élő hidat készítettek nekik a szárnyaikból.
Ma is úgy járja, hogy ha ezen a napon esik az eső, a szarkák nem dolgoznak, és a párnak még egy évet kell várni a következő találkozóig.
A dolog persze ennél bonyolultabb valamivel, de a költemény megértéséhez elég ennyi. (A nagyobb európai nyelveken bővebb olvasnivaló a Wikipédián tanabata címszó alatt.)
A kommentárok véleménye megoszlik, hogy valóban az égi hídról és a Tejút fehérségéről van-e szó, vagy egy lépcsőről/hídról a császári udvarban. De mindenképpen nyár a télben.
Az udvart gyakran hasonlítják a mennyhez, így mindkét elméletnek van alapja.
Megint mások szerint pedig a Szarka-híd csupán csak egy bevezető kifejezés (dzsokotoba) a híd szóhoz, mint például Kakinomoto no Hitomaro korábban említett művében a fácán farkának leírása a "hosszú" bevezetéséhez. A "csupán" persze megint nem ilyen egyszerű, mert 31 szótagban nem fér el a fölösleges cicoma.
A Sin Kokinsú hatodik kötetéből (tél, 620) való vers, és a Manjósúban nincsen benne - nem is Jakamocsi írta, de azért az egyik fő verseként tartják számon.
Ótomo no Jakamocsi (718 körül - 785) a Manjósúban legtöbb verssel jelen lévő költő, vagy 450 művét válogatták be, sőt részt vett a szerkesztésében is. A Harminchat költőóriás egyike.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 4. Jamabe no Akahito
田子の浦に打ち出でゝ見れば白妙のふじのたかねに雪はふりつゝ 山辺赤人
Tago-öbölbe
kimenvén, szemem előtt
a vászonfehér
orma a Fudzsinak, hol
szüntelenül hull a hó
(Jamabe no Akahito)
Jó, ezen a fordításon még gondolkozom :) Ha nem ragaszkodnék a szótagszámhoz, legelsőnek a névelőt venném ki a harmadik sorból.
A szemfülesek lehet, hogy észreveszik, egyszer már ellógtam a "sirotae no" (vászonfehér) kifejezés bővebb magyarázata elől, Dzsitó császárnő művénél.
A "sirotae" a papíreperfa (broussonetia papyrifera) kérgéből készült szőttes. Fehér színe van.
A kifejezés versben leggyakrabban párna-szóként (makurakotoba) használatos, köpönyeg és egyéb ruhadarabok, illetve felhők, hó vagy hullámok jelzőjeként, de itt most kivételesen szó szerinti jelentésével áll (a legtöbb magyarázó szerint).
A kommentárok szerint egyrészt messze van a hegycsúcs, másrészt úgyis eltakarják a hófelhők (merthogy jelenleg is esik ugye), tehát a behavazott hegycsúcsra hulldogáló havat csak elképzeli a költő. (Illetve a Manjósúban szereplő változat valós élményen alapulhat, de ez már íróasztal mellett íródott.)
Ennél érdekesebb, hogy a Heian-kor közepéig szinte közhely volt tengeröblöket és a Fudzsi-hegy csúcsát megénekelni a szerelmes versekben. Később viszont ennek a versnek a hatására a havas Fudzsi tájleírásként lett kedvelt téma.
A vers a Sin Kokinsúból ("Új Régi és új dalok gyűjteménye", 6.kötet, Tél, 675.) való. Az eredetije pedig ennek is a Manjósúban (3.kötet, 318/321.) szerepel, és néhány kifejezésben eltér ettől. (Például nem vászonfehér, hanem tiszta fehér. Mondhatnám hófehér...)
Jamabe no Akahito (?-?, a Nara-kor elején élt), neve középkori olvasat szerint Jamanobeno. Kakinomoto no Hitomaróval együtt őt is a költészet isteneként tisztelték, és szintén a Harminchat költőóriás egyike. A tájleíró költészetben remekelt. A Manjósúban 13 csókája, 37 tankája szerepel. Úgy 46 művét vették be a császári parancsra készült antológiákba, de nála is sok esetben kérdéses a szerzőség.
Hjakunin issu - Száz költő száz verse 2. Dzsitó császárnő
春すぎて夏きにけらし白妙の衣ほすてふあまの香具山 持統天皇
A tavasz elmúlt
és úgy tűnik, itt a nyár
hisz fehér vászon-
köntösök száradnak már
az égi Kagu-hegyen.
(Dzsitó császárnő)
A holdnaptár szerint az év első három hónapja a tavasz, a második három pedig a nyár.
Az eredeti költemény a Manjósúban (28., szintén Dzsitó császárnő műveként) szerepel, és néhány ponton eltér ettől. A Manjósúban csak egyszerűen bizonyíték a nyárra a száradó köntösök látványa, ám ebben a versben az "úgy tartják"/"azt mondják" szófordulatot használja a köntösökkel kapcsolatban. Tehát precízen szólva a fordítás inkább az eredetihez áll közel, mikor így is kinézhetne a második fele:
s ilyenkor fehér
ruhákat szárítanak
az égi Kagu-hegyen.
Ám valami fehéret mégiscsak láthat a hegyen, ami a nyarat jelzi, ezért mi maradunk az első változatnál. A régi kommentárok között is volt, amely szerint a köntösök fehér virágokra utalnak. Kérdés persze, hogy a császárnő szemei előtt van-e a hegy, vagy csak elképzeli.
Megszemélyesítve pedig maga a hegy is szárogathatná fehér köntösét akár.
A Kagu-hegy az ún. Három Jamatói Hegy (Jamato Szanzan 大和三山) egyike, az Unebi-hegy és a Miminasi-hegy mellett. A legenda szerint az égből pottyant, szent hegy, állandó jelző mellette az "égi", és gyakran találkozunk vele a versekben. Nem mellékes, hogy ez a három hegy körülöleli Fudzsivara-kjót, az újdonsült fővárost (lásd lejjebb).
Dzsitó császárnő (645-702) a 41. uralkodó. Férje, Tenmu halála után került trónra (686-697), és Fudzsivara-kjóba költöztette a fővárost. Kínai mintára épült, Japán első "igazi" városa.
A vers a Sin Kokinsúból ("Új Régi és új dalok gyűjteménye", 3.kötet, Nyár 175.) való.
A császárnőnek hat verse található a Manjósúban, ebből négy a férje halála felett érzett fájdalmáról szól.
